120 éve történt a paksi komptragédia - „Lehelet, átvonuló árnyék az ember élete…”
1887. június 18. szombat – tragikus nap ez Paks történetében. A dunai kisváros legnagyobb katasztrófája történt, mikor a kalocsai Jézus Szíve búcsúra igyekvő közel 400 fős tömeg alatt elsüllyedt a komp. A tragédiának 224 fő halálos áldozata volt, zömmel asszonyok és gyerekek. Az áldozatok megdöbbentően nagy száma még a ma emberét is elborzasztja, a tragikus történet pedig máig ható tanulságokkal szolgál, s megérdemli, hogy megőrizze az emberi emlékezet…

Azon a baljós szombat reggelen a város még az előző napi képviselőválasztás fáradalmait pihenve éledezett, aminek eredményeként Szeniczey Ödönt csekély szavazattöbbséggel Szluha István ellenében a paksiak országgyűlési képviselővé választották. A paksi hívek közül azonban már sokan korán felkeltek, mert búcsúba készültek.
A Lourdes-i csoda híre, a kis Bernadette 1858-ban történt látomásairól hazánkba is eljutott, Európa-szerte megerősödött az Istenben való hit. A kalocsai jezsuiták 1883-tól, Jézus Szent Szíve ünnepét követő vasárnapon rendszeresen szerveztek búcsút Kalocsára, amely mindig sok hívet vonzott, nem volt ritka, hogy egy-egy búcsúra 7-8 ezer ember gyűlt össze. Különösen Pest megyéből, Bács-, Fejér- és Tolna vármegyéből jöttek a legtöbben, kik közül számosan már 17-én pénteken megérkeztek.
A Duna túlsó partján lévő Paksról a hívek már ötödik éve szervezetten indultak Kalocsára. A búcsújárók szombaton kora reggel a Főutca és a Kápolna utca sarkán álló Szent Vendel kápolnánál gyülekeztek, majd onnan egy rövid ima után Spiesz János apátplébános és Varga Károly segédkántor vezetésével 7 óra tájban lassú menetben vonult le a töltésen a mintegy 400 (!) főnyi zarándok, a város déli határán lévő biskói révhez.
A búcsúsokat kellemetlen hideg, szeles idő fogadta a révnél, akik egyszerre tódultak fel a kompra – amely 150 embert még biztonsággal elbírt volna. Mindenki az apátplébánossal együtt akart átmenni a túlpartra, aki Büttli Antal fiákeres kocsijáról irányítva képtelen volt két részre osztani a csoportot. Nem hallgatható el, hogy a révészek az előző napi követválasztástól terhelten nem voltak teljesen józanok. Miután a révbérlő megnyugtatta a plébánost, hogy a komp még több embert is elbír, a révészek eloldották a köteleket és a komp elindult 400 utasával.

Nincs toll, ami az ezután történtek leírására képes. Miközben hirtelen erős hullámzás és szél támadt, az imbolyogva megindult hajó a parttól alig néhány méterre süllyedni kezdett a túlsúly alatt. A megrémült hívek a hajó másik végébe tülekedtek, mire az is süllyedni kezdett, közben a viharos szél egyre beljebb vitte a kompot. Az emberek egymást lökdösve kapaszkodtak fel a hajón lévő kocsira.
Ekkor a plébános is felállt, megáldotta a sikoltozó híveket és ő is a vízbe ugrott. Két kislány azonnal a reverendájába kapaszkodott és a plébános nekifeszült úszással kimerülten, de partot ért, megmentve a gyermekek életét. Ezalatt leírhatatlan borzalmak színhelye volt a Duna. A felborult komp mellett artikulátlan ordítozás, szívettépő jajveszékelés hangja töltötte be a folyót. Százak lógtak az elsüllyedt komp szélén, deszkákon, de sokaknak nem jutott hely.
Az emberek tépték, harapdálták, szaggatták egymást, a nők haját kitépték, a küzdők még a húst is letépték egymásról. Rémületében senki nem ismert a másikra: barátok, rokonok harcoltak egymás ellen a saját életükért, az erősebb győzött a gyengébb felett. Varga Károly jó úszó lévén könnyedén kijutott a partra, de tanítványai segélykiáltását hallva, beúszott és elkapva a két gyereket elindult vissza.
Ekkor azonban seregestől tapadtak rá az élet - halál harcot vívó emberek. Görcsösen kapaszkodva csüngtek kezén, lábán, úgy, hogy képtelen volt magát a vízen taratani. Ő is a habokban lelte halálát, sírja ma is megvan a Kálvária-temetőben. Egy Vicainé nevű asszony úgy menekült meg, hogy a kompvontató ló farkába kapaszkodott, amely ösztönétől hajtva a part felé úszott.
A községben 10 óra után terjedt el a szerencsétlenség híre és mindenki sietett hozzátartozói keresésére. A csónakok már csak néhány fulladozót mentettek meg. Közben már fojt a tetemek kihalászása, a parton sorban feküdtek eltorzult arccal, kitépett hajjal férfiak, nők, gyermekek és öregek egyaránt. Alig volt olyan katolikus család, akinek ne lett volna halottja. A források eltérőek, egyesek szerint 216-an, mások szerint 224-en, megint más adatok szerint 210-en vesztek oda.
A temetések napokig tartottak, a papok és a kántorok reggeltől estig temettek. A korabeli sajtó (Duna Vidéke - Paksi Lapok) két ember felelősségét vetette fel a tragédia kapcsán: Müllerét, a komp bérlőjéét, azért, mert a túlsúly ellenére elindította a hajót, és Spiesz apátplébánosét, mert képtelen volt a híveket két csoportra osztani és a szükség pillanatában magára hagyta híveit. A baleset után elmenekült révészeket a csendőrök elfogták és a megyei törvényszék vizsgálatot indított.
A tragédia emlékét a katolikus templom előtti emlékmű (1987), az említett Szent Vendel kápolna melletti felújított kereszt, és a biskói révben állított Jézus-szobor őrzi. A szobor bal kezében keresztet tart a jobb kezével pedig a Duna felé mutat. A korábbi, 1903-ban állított, homokkőből készült erősen lepusztult állapotban volt, de az atomerőmű támogatásával új bronzba öntött szobormást állítottak az eredeti talapzatra, melynek ünnepélyes felszentelésére 2000. június 16-án került sor. Az emlékmű azóta is mementóként figyelmeztet a Duna veszélyeire. Az öreg folyó gyakran csak a szelíd arcát mutatja, de elég egy röpke figyelmetlenség, a veszély figyelmen kívül hagyása, és a látszólag békés folyó azonnal megmutatja haragvó arcát is…

”Vannak mulasztások, mi több katasztrófák, melyek talán sehol sem fordulnának elő, mint éppen csak a magyar adminisztráczió mellett. Ilyen a kis-tiszai zsilip szakadása, s ilyen a paksi szerencsétlenség is. Ebben az országban, hol Széchenyi szavai szerint, fajunk csekély száma miatt, még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmezni, nincs olcsóbb az emberéletnél! Pusztulhat, veszhet azoktól, kiknek első sorban lenne kötelessége a személybiztonságra ügyelni. Egy rozzant komp, ki tudja, mióta közlekedhetik a Dunán a nélkül, hogy valamely hatósági közegnek eszébe jutott volna egyszer is megvizsgálni…”
(Duna Vidéke – Paksi Lapok – 1887. június 26.)

Forrás:
Duna Vidéke – Paksi Lapok, 1887. június 26.
Bors József: A paksi búcsúsok dunai nagy szerencsétlenségének története, 1937.

Hanol János

Kípcsolódó link:
Beregnyei Miklós: A biskói tragédia --->>>

Kapcsolódó honlap: Paksi kápolnák

PaksNET online információk